A fény, ami nem hunyt ki.

"A szeretet nem múlik el – csak csenddé válik, amely örökre velünk marad."

Az idős férfi minden nap ugyanabban az időben ült ki a parkba.

Nem azért, mert programja volt, hanem mert ott maradt egy hely, amihez az emlékei még visszataláltak.

Volt egy pad.

Nem különleges.

Fából készült, kicsit kopott, az egyik karfája megrepedt.

De azon a padon egyszer valaki mellé ült, aki már nem ülhet többé.

Nem beszélgettek sokat azon az utolsó napon.

Nem volt nagy búcsú, nem volt drámai mondat.

Csak csend.

És egy kéz, ami egy pillanatra megérintette a másikat.

Azóta minden délután ott ült.

Nem sírt.

Nem panaszkodott.

Csak nézte, ahogy a fény átszűrődik a fák között, ahogy a levelek rezdülnek, ahogy gyerekek nevetése fut át a téren.

Egy kisfiú egyszer megkérdezte tőle:

– Bácsi, kit vársz?

Az öreg mosolygott.

– Nem várok. Emlékezem.

– És az nem fáj?

Egy darabig hallgatott, majd így felelt:

– De. De a fájdalom azt jelenti, hogy volt kit szeretni. És az ajándék.

A kisfiú nem értette egészen.

Csak annyit látott, hogy az öreg szemében nem sötétség van, hanem valami meleg fény.

Amikor este lett, az öreg felállt, végigsimított a padon, mintha egy vállat érintene, és halkan mondta:

– Ma is itt voltál.

A park kiürült.

A pad üres maradt.

De a levegőben ott maradt valami, amit nem lehet lefotózni.

A jelenlét emléke.

A szeretet lenyomata.

Egy fény, ami nem hunyt ki – csak átköltözött a csendbe.

És aki egyszer igazán szeretett, az soha nem lesz egyedül a padon.

Mert a csendben mindig ott ül vele az, akit nem lehet többé elveszíteni.