A Fény, ami nem alszik ki.

Volt egyszer egy kis templom a hegy lábánál. Nem volt benne sem arany, sem márvány, csak fa és csend.

A pap, aki szolgálta, már öreg volt. Minden reggel ugyanazzal a mozdulattal gyújtotta meg a gyertyát az oltáron, és minden este ugyanazzal a sóhajjal oltotta el.

A falu népe már ritkán járt oda — volt, aki messzire költözött, volt, aki inkább a képernyők fényében keresett csodát.

Egy este egy fiatal fiú lépett be a templomba.

– Miért gyújtja meg minden nap ugyanazt a gyertyát? – kérdezte. 

– Hiszen másnap úgyis kialszik.

Az öreg pap elmosolyodott:

– Azért, fiam, mert a fényt nem az tartja életben, aki gyújtja, hanem az, aki látja.

Én csak emlékeztetem a világot, hogy a fény még mindig itt van.

A fiú elgondolkodott, és másnap reggel maga is hozott egy gyertyát.

A következő héten egy asszony is hozott, majd a pék, a kovács, a tanító.

A templom újra megtelt fénnyel, de nem a gyertyáktól – hanem az emberek szívéből.

És akkor az öreg pap azt mondta:

– A reformáció nem akkor kezdődik, amikor kimondjuk, hogy változni kell, hanem amikor rájövünk, hogy a fényt mindannyian hordozzuk.

Nem az a hit, ha elhiszed, hogy létezik Isten.

Az a hit, ha engeded, hogy rajtad keresztül világítson.

Azóta a kis templom ajtaja soha többé nem zárult be.

Mert aki belépett, nem tanítást kapott, hanem tükröt.

És abban a tükörben mindenki önmagában látta meg a fényt.