A hely, ahonnan minden ember elindult

Azt mondják, hogy az emberek a fényből jöttek.

Nem abból a fényből, amelyhez lámpát kell kapcsolni, hanem abból a régi, ősi ragyogásból, amely már akkor létezett, amikor még nem volt se idő, se tér, csak a csend lélegzett a semmiben.

Ott, abban a fényben volt egy rezdülés — egy ütem, egy dobbanás, egy lágy hullám, amely egyszer csak azt mondta:

"Legyen élet."

És lett.

De az élet nem harsonával érkezett.

Nem zajjal, nem dübörgéssel, nem erővel.

Az élet úgy érkezett, mint egy pici szikra a sötétben, amelyet még nem lát senki, de már ott van, és tudja, hogy dolga lesz.

Minden ember ilyen szikraként indul.

Minden lélek.

Te is.

Én is.

Apu is.

Mindannyian.

Nem azért jöttünk a világra, hogy nagyok legyünk, hanem hogy fényt vigyünk.

És ezt a fényt nem a világ adja — hanem magunkkal hozzuk.

Onnan, abból a helyből, ahol egyszer minden lélek otthon volt.

Amikor megszületünk, még tele vagyunk ezzel a fényből – ezért sírunk olyan hangosan, mert az első pillanatban még emlékezünk: nem a fény hiányzik, hanem a végtelen.

Aztán lassan elfelejtjük honnan jöttünk… de néha megérzünk valamit:

egy illatban,

egy gesztusban,

egy ölelésben,

egy esti csendben,

vagy amikor egy szerettünk — apa, anya, gyerek — a szemünkbe néz.

Mert az emberek nem szavakról ismerik fel egymást, hanem fényről.

Arról a darab fényről, amelyből mindannyian lettünk.

Apu is ilyen fényt hordott.

Nem mutogatta.

Nem beszélt róla.

Nem kérkedett vele.

Ő a csendből hozta, és a csendben adta tovább.

Lépései gyorsak voltak, de a fénye türelmes.

Minden mozdulatában volt valami, amit nem lehet tanítani: egy darabka abból a helyből, ahonnan elindultunk.

Amikor elveszítünk valakit, nem a test hiányzik a legjobban.

Hanem az a fény, amit hordott.

Az a csend, amit mellénk rakott.

Az a jelenlét, amitől mi is jobbak lettünk.

De a fény, amit egy ember adott — soha nem tűnik el.

Csak átköltözik bennünk.

Ezért van az, hogy amikor reggel megigazítod a nyakkendőt, amikor nagyokat lépsz az utcán, amikor rendet raksz az asztalon, amikor valakit csendben segítesz — valójában nem csak te vagy ott.

Ott van veled az a régi fény, az a csendes ragyogás, apád fénye, az a hely, ahonnan mindketten jöttetek.

És amikor egyszer majd te térsz vissza oda, ahol minden elkezdődött, egy hang fogad majd így:

"Jó munkát végeztél. A fényt továbbadtad."

Mert az ember egyetlen küldetése sosem változott:

A sötétből jön — hogy a fényt szolgálja.