A fa, aki hallgatott.

Egy kisváros parkjának közepén állt egy öreg fa.

Vastag törzse repedezett volt, ágai között madarak fészkeltek, és a gyökerei alatt gyerekek játszottak minden nap.

Senki sem tudta, hány éves.

Mindenki csak "a fa"-nak hívta.

A pad, ami mellette állt, mindig foglalt volt — idősek, szerelmesek, magányosok ültek rajta, és mind ugyanazt tették: beszéltek.

A fa hallgatott.

Nem mozdult, nem válaszolt, csak állt ott, ahogy mindig.

De aki elég sokáig maradt mellette, az egyszer csak megérezte, hogy könnyebb lett a szíve.

Egy napon egy kislány ült le a padra, kezében egy rajzfüzet, amibe fákat rajzolt.

A fa árnyékába bújva csendben skiccelni kezdett.

Egyszer csak megszólalt:

– Olyan vagy, mint én.

A kislány körülnézett, de senki sem volt ott.

– Ki beszélt? – kérdezte halkan.

– Én – mondta a fa. – De csak azok hallanak, akik figyelnek.

A lány nem ijedt meg.

Mosolygott, és tovább rajzolt.

– És mit szeretnél, ha lerajzolnálak? – kérdezte.

– Nem kell, hogy rajzolj. Elég, ha emlékszel rám.

Az évek múltak.

A fa egyre kopottabb lett, a kislányból felnőtt nő, majd anya, s amikor a lánya egyszer megkérdezte:

– Miért mindig ide jövünk sétálni?

azt felelte:

– Mert ez a fa tud hallgatni.

És amikor a fa egy viharos éjszakán kidőlt, a nő nem sírt.

A tuskóhoz lépett, és azt suttogta:

– Most már én hallgatok helyetted.

Tanulság

Nem minden hallgatás üresség.

Van, ami figyelem.

Van, ami szeretet.

És van, ami annyira mély, hogy szavakkal nem lehet elrontani.