A deszka és a híd.

"A világ nem attól dől össze, hogy nincsenek hidak, hanem attól, hogy a deszkákat is hídnak nevezzük."

Volt egy város, ahol gyakran gyulladtak ki a házak.

Nem nagy tüzek voltak, inkább csak olyanok, amik füstöltek, ijesztettek, zavarták a nyugalmat.

Az emberek ilyenkor mindig rohantak vödrökkel, slaggal, mindennel, ami kéznél volt.

Locsoltak, csapkodtak, eloltották.

És amikor kialudt, megkönnyebbülten felsóhajtottak:

– Kész. Megoldottuk.

Volt ott egy ember, aki nem a lángot nézte, hanem a falat, a vezetéket, a gerendát.

Azt kérdezte:

– Miért gyulladt ki?

– Hol fog legközelebb?

– Mitől lehetne, hogy ne gyulladjon ki újra?

De ezek a kérdések nem voltak népszerűek.

Mert a válasz mindig ugyanoda vezetett: időhöz, pénzhez, munkához, felelősséghez.

A többiek csak legyintettek:

– Most már nem ég. Ez a lényeg.

– Majd ha megint ég, akkor megint oltunk.

Az ember egyszer hidat akart építeni egy folyó fölé, ahol minden évben elsodorta a víz az átkelést.

Kiszámolta, megtervezte, megmutatta, hogyan lehetne tartós, erős, időtálló.

A város azonban deszkákat dobált a vízre.

– Ez olcsóbb.

– Ez gyorsabb.

– Most jó lesz ez is.

A deszkák persze minden tavasszal elsodródtak.

Ilyenkor újra deszkákat hoztak, és közben szidták a régi átkelést:

– Milyen silány volt!

– Ki csinálta ezt ilyen gyengére?

Az ember ilyenkor nem szólt.

Tudta, hogy nem a deszkák a baj, hanem az, hogy senki sem akarta a hidat.

Egy este leült a folyó partján, és csak nézte a vizet.

Nem haraggal. Nem lenézéssel.

Szomorú megértéssel.

És azt gondolta:

"Nem az fáj, hogy nem építünk hidat.

Az fáj, hogy közben elhisszük magunknak, hogy a deszka is híd."

A hídhoz jövő kell.

A deszkához csak a jelen pánikja.

A tűz elalszik, a víz levonul, de ami nincs rendbe téve, az visszatér.