A csendben segítők.

"Nem mindenki kiált segítségért — van, aki csendben fázik, miközben másokat melegít."

Nem mindenki sikítozik, amikor bajban van.

Nem mindenki áll ki a tér közepére, hogy észrevegyék.

Vannak emberek, akiknek a tartásuk erősebb a szükségüknél.

Ők azok, akik akkor is felveszik a kabátot, amikor már nincs mit alá venni.

Akik mosolyognak, miközben belül dideregnek.

Akik megkérdezik: "Te rendben vagy?" — még akkor is, amikor ők nincsenek.

Nem kérnek.

Nem panaszkodnak.

Nem számolnak.

Nem azért, mert nincs szükségük segítségre, hanem mert megtanulták: a világ nem mindig hallja meg a halk hangokat.

Ők azok, akik az utolsót is odaadják.

Nem látványból.

Nem elismerésért.

Nem butaságból.

Hanem mert nem tudnak másként élni.

A tiszta lelkűek ilyenek.

Nem hősök.

Nem szentek.

Csak emberek, akik nem tudják elviselni, ha valaki mellettük fázik.

És gyakran ők azok, akiket a legkésőbb vesznek észre.

Mert nem dőlnek el.

Nem omlanak össze.

Nem kiabálnak.

Csak lassabban mennek.

Csak csendesebbek lesznek.

Csak egyre kevesebbet kérnek.

Pedig ők lennének azok, akiknek egyszer meg kellene kérdezni:

"Te hogy vagy?"

Nem kötelességből.

Nem sajnálatból.

Hanem emberségből.

Mert a világ nem attól omlik össze, hogy kevesen segítenek.

Hanem attól, hogy a segítőket magukra hagyják.

És ha ez a gondolat akár csak egy emberben is megmozdít valamit — ha valaki felismeri magát benne, vagy felismer egy másikat — akkor a láng nem alszik ki.

Csak továbbadódik.

Figyeljünk azokra is, akik nem kérnek.

Ők tartják melegen a világot — néha saját maguk rovására.