A csend válasza.

"Nem minden kérdés érdemel választ. Van, amelyik határt."

Volt idő, amikor az ember mindent megmagyarázott.

Ha félreértették, pontosított.

Ha vádolták, tisztázott.

Ha kérdezték, válaszolt — akkor is, amikor nem kérdezték igazán.

Úgy hitte, hogy a szavak hidak.

Hogy ha elég pontos, elég őszinte, elég türelmes, akkor a másik fél is megérkezik.

De egy idő után feltűnt valami.

Nem az számított, mit mond.

Hanem az, hogy kinek.

Voltak emberek, akik nem választ vártak, hanem rést.

Ahol visszakérdezhetnek, kiforgathatnak, újabb magyarázatot kérhetnek — nem a megértésért, hanem az irányításért.

Egy nap az ember nem lett halkabb.

Csak nem szólalt meg.

Nem sértődött.

Nem zárt ajtót.

Csak nem válaszolt ott, ahol a válasz már nem vitt sehová.

Először furcsa volt.

A csend szokatlanul hangos.

A másik fél feszengeni kezdett, mert megszűnt a megszokott reakció.

Aztán valami megváltozott.

Aki tiszta szándékkal közeledett, megtalálta az embert csendben is.

Aki csak magyarázatot akart, elfáradt és továbbment.

És az ember rájött: a csend nem menekülés.

A nem válaszolás nem gyávaság.

Ez válogatás.

Onnantól nem magyarázta magát senkinek.

Nem azért, mert nem tudta volna.

Hanem mert már nem kellett.

Aki érti, érti csendben is.

Aki nem, annak minden szó kevés lett volna.

A csend akkor válik erővé, amikor már nem félelemből hallgatsz,

hanem tisztaságból.