A csend két arca.

A világban kétféle csend létezik.

Az egyik a fáradtságból születik, a másik a békéből.

Az elsőben a lélek elnémul, mert belefáradt a zajba.

Nem akar többé hallani, mert minden hang fájdalmat idéz.

Ez a csend hideg és üres, mint a téli föld, amelyen semmi sem nő.

Ezt hívják sokan nyugalomnak, pedig valójában csak kimerültség.

A másik csend nem a világ elől zárkózik el, hanem épp ellenkezőleg — megnyílik előtte.

Ez a csend nem hallgat, hanem figyel.

Nem hiányból fakad, hanem teljességből.

Olyan, mint a tavasz előtti pillanat, amikor minden mozdulatlan, de már érezni, hogy az élet készül megszólalni.

A sivár ember csendje falat emel.

A bölcs ember csendje ablakot nyit.

Az egyik menekül, a másik befogad.

Ezért nem minden hallgatás szent, és nem minden szó felesleges.

A csend csak akkor nem üresség, ha mögötte fény van.

Mert a valódi béke nem a zaj hiánya, hanem a jelenlét csendje,

ahol az ember már nem akar semmit elvenni a világtól — csak hagyja, hogy áthaladjon rajta.