A csend munkája.

"Nem az számít, mennyien látnak, hanem az, hogy hányan nem zuhannak el, mert ott voltál."

Volt egy ember, aki minden reggel ugyanabban az órában kelt fel.

Nem azért, mert sietett valahová, hanem mert tudta: lesz, aki számít rá.

Nem hősként ment ki az ajtón, nem küldetéssel, csak jelenléttel.

Egyik nap egy idős asszony kezét fogta a folyosón, miközben a falon kopott számok villogtak.

Máskor egy fiatal apa ült vele szemben, és a szemében ott volt a kérdés, amit hangosan nem mert kimondani.

Este pedig egy anya és egy apa állt előtte, akik nem a saját sorsukért, hanem a gyermekeikért reszkettek.

Az ember nem ígért csodát.

Nem mondta, hogy minden rendbe jön.

Csak annyit tett, hogy ott volt.

Figyelt. Kérdezett. Elmagyarázott. Összekötött. Tartott.

És amikor hazament, nem vitte magával a dicséretet, mert nem is kapott.

Nem vitte magával a hálát sem, mert sokszor az sem hangzott el.

Csak a fáradtságot vitte, és azt a csendes tudást, hogy aznap sem volt hiába.

Az ilyen emberek nem hagynak maguk után zajt.

Nem építenek emlékművet.

Nem lesznek példaképek.

De ha egy nap eltűnnének, akkor hirtelen sokkal hidegebb lenne a világ, és senki sem tudná pontosan megmondani, mi hiányzik.

Csak annyit éreznének: valaki, aki eddig tartotta a teret, most már nincs ott.

A csendes jelenlét nem hagy nyomot a zajban, de hidat hagy az emberek szívében.