A csend súlya

"A csend nem az üresség hangja, hanem a szeretet visszhangja."

Az öregember minden reggel ugyanabban az utcában sétált végig.

Nem sietett. Nem is nézelődött különösebben.

Csak ment, mintha a lépéseivel tartaná egyben a világot.

Az emberek elhaladtak mellette.

Telefon, sietség, gondok, tervek.

Ő meg csak ment, és időnként megállt egy kirakatnál, ahol egy régi órásüzlet üres vitrinje tükrözte vissza az arcát.

Egyszer egy fiatal nő megszólította:

– Bácsi, eltévedt?

Az öreg elmosolyodott.

– Nem. Csak emlékezem.

– Mire?

– Arra, amikor még volt kihez hazamenni.

A lány nem kérdezett többet.

Valamiért érezte, hogy nem a szavak helye ez, hanem a tiszteleté.

Az öreg továbbment.

Nem görnyedten, nem panaszosan.

Úgy, ahogy azok járnak, akik már mindent elveszítettek, és ezért semmitől sem félnek többé.

A csend körülötte nem üresség volt.

Hanem telítettség.

Emlékekkel. Szeretettel. Elengedéssel.

És amikor eltűnt a sarkon, a járda még sokáig őrizte a lépteinek nyomát.

Mintha a föld sem akarta volna elfelejteni,

hogyan jár egy ember, aki szeretett, és akit szerettek.