A csend döntése.

"Nem minden rom azért áll előttünk, hogy újjáépítsük – van, amelyik azért, hogy megtanítson elengedni."

Volt egyszer egy ember, aki sokszor állt romok előtt.
Nem csak falak omlottak ott, hanem remények, tervek, emberi sorsok is.
És minden alkalommal megkérdezték tőle:

– Megjavítod? Megmented? Újjáépíted?

Ő pedig mindig ugyanarra figyelt: nem arra, hogy lehet-e… hanem arra, hogy kell-e.

Egy nap egy régi ház előtt állt meg.
A tető még tartott, a falak még álltak, de belül már rég elhordták, ami érték volt.
Az udvaron hideg szél járt, és a kapu nyikorgott, mintha kérne valamit.

Az ember belépett. Körbenézett.
Látta, mit lehetne belőle csinálni.
Látta a jövőt is.
És látta a sebeket is, amiket mások hagytak rajta.

Aztán nem kezdett építeni.
Nem szólt hangosan.
Csak becsukta maga mögött a kaput.

Nem azért, mert nem tudta volna.
Nem azért, mert nem volt benne szív.
Hanem mert felismerte:

Van, amit nem megmenteni kell, hanem elengedni, hogy a világ tanuljon belőle.

Az igazi bölcsesség nem mindig a cselekvés.
Néha a legnagyobb tett az, amikor az ember nem lép bele egy sorsba, mi nem az övé.

És a csendben megszületik egy belső mondat:

"Nem minden rom azért van előttem, hogy újjáépítsem.
Van, amelyik azért, hogy emlékeztessen: a határok is a szeretet részei."

A csend néha bölcsebb, mint a kalapács.