A cipőfűző, amely nem szakadt el

Volt egyszer egy kisvárosban egy idős bácsi, aki minden reggel ugyanabban az időben sétált végig a folyóparton.

A városban sokan ismerték — nem különleges tettei miatt, hanem azért, mert mindig időt szánt másokra.

Nem sürgetett senkit.

Nem szólt hangosan.

Nem úgy segített, hogy cserébe kért valamit.

Csak ott volt, amikor valakinek szüksége volt rá.

Egyik reggel azonban különös jelenet fogadta.

A park padján egy fiatal férfi ült, fejét a kezébe temetve. megállt mellette.

– Fiam… mi bánt? – kérdezte halkan.

A fiatal férfi fel sem nézett.

– Ha most beszélnem kell, elsírom magam… – mondta.

Vilmos nem mozdult.

Leült mellé az avarral teli padra, és csendben várt.

A csendből aztán lassan kibomlott a történet.

– Ma kirúgtak a munkahelyemről – suttogta a férfi.

– Azt mondták, nem vagyok elég jó. Találjak mást… egyszerűbbet… nekem valóbbat.

A mondat utolsó része a levegőben remegett.

Vilmos lehajolt, és észrevette, hogy a fiatal férfi cipőfűzője kibomlott.

Egyszerű mozdulat volt, mégis tele volt jelentéssel.

– Látod ezt? – kérdezte.

– Egy cipőfűző nem attól jó vagy rossz, hogy kioldódik néha. Hanem attól, hogy újra meg lehet kötni.

A fiatal férfi halkan felnevetett — először aznap.

– És ha újra kioldódik? – kérdezte.

Vilmos bólintott.

– Akkor megint megkötöd. A lényeg, hogy minden alkalommal vissza tudod fűzni.

Nem a munkahely mondja meg, mennyit érsz.

És nem az számít, hányszor botlasz meg, hanem hogy akarsz-e tovább menni.

A fiatal férfi lassan felegyenesedett.

– De honnan tudom… hogy valaha elég jó leszek?

Vilmos a botjára támaszkodva állt fel.

– Onnan, fiam… hogy még most is itt vagy.

Aki feladná, az már hazament volna.

A férfi ekkor először nézett igazán rá.

A szeme megtelt könnyel.

– Maga mindig így él?

Ennyire egyszerűen látja a dolgokat?

Bácsi finoman megérintette a vállát.

– Fiam… az élet bonyolult.

De a szeretet… a kitartás… a hit… és az emberi jóság nagyon is egyszerű dolgok.

Azokat nem lehet elvenni.

Legfeljebb néha elfelejtjük őket — de ők sosem felejtenek el minket.

A fiatal férfi lassan felállt.

Újra megkötötte a cipőfűzőjét, de most más jelentése volt a mozdulatnak.

Vilmos pedig elindult a folyóparton tovább, hagyta, hogy a férfi saját ritmusára találjon.

A fiatal férfi utána kiáltott:

– Bácsi! Hogy hívják magát?

A bácsi visszafordult.

– Nem fontos.

Elég, ha arra emlékszel:

ami ma kibomlott, holnap újra megköthető.

A cipőfűződ is.

A napod is.

Meg te magad is.

A férfi mosolya végre őszinte lett.

És aznap először nem azt érezte, hogy véget ért valami, hanem hogy valami most kezdődik