A szív, ami még tud ringatni.

(Bölcső történet)

Volt egyszer egy pár, Nem voltak már fiatalok — az évek finoman barázdákat rajzoltak az arcukra,

de a szemükben ott maradt valami, amit sokan már rég elvesztettek:

a hit, hogy az élet még tartogat számukra egy csodát.

Sok éven át próbálták — orvosoknál, kórházakban, csodákban —

de a bölcső, amit a férj saját kezével faragott, üres maradt.

A feleség minden este leporolta, mintha csak holnap érkezne a lakója, És amikor senki sem látta, néha a tenyerét beletette,

mintha érezné benne valaki apró kezét.

Aztán egy nap hírt kaptak: a Bölcső Alapítvány új lehetőséget kínált.

Nem ígéretet, hanem esélyt.

Egy ajtót, amit eddig zárva találtak — most végre nyitva hagytak nekik.

Nem tudták, sikerül-e. Nem tudták, lesz-e gyermek, aki hozzájuk kerül.

De abban a pillanatban, hogy beléptek az alapítvány kapuján,

már nem a hiányt vitték magukkal, hanem a reményt.

A munkatárs, aki fogadta őket, rájuk mosolygott.

Nem volt benne sem szánalom, sem távolság — csak megértés.

Ő tudta, hogy a szülővé válás nem mindig vérből fakad,

hanem néha lélekből sarjad.

Kezük összefonódott. Nem szóltak semmit, csak ültek ott a csendben, ahol minden kimondatlan szó is értelmet kapott.

És amikor este hazamentek, Tündi a régi bölcső fölé hajolt.

Nem sírt, nem sóhajtott — csak egy apró plüssmacit tett bele,

és halkan azt mondta:

"Lehet, hogy a mi történetünk lassan indult… de talán most érkezik el az a rész, ahol valaki végre hazatalál hozzánk."

A szél lágyan megmozdította a függönyt, és a bölcső halkan megnyikordult.

Mintha egy láthatatlan kéz ringatná már most is.

Tanulság:

Nem minden szülő a vérből születik,

és nem minden gyermek a testből.

De ahol két ember szíve egyszerre dobban,

ott mindig helyet talál a szeretet.