A Belső Tűz Őre.

(LeCsó Gondolatfüzet – új történet)

Volt egyszer egy férfi, aki minden nap ugyanazzal a mozdulattal gyújtotta meg a reggeli fényt.

Nem láng volt az, nem is gyertya — csak a mellkasában egy apró, meleg szikra, amit még gyermekkorából őrzött.

Ez a tűz nem világított sokra.

Nem fűtött be házakat, nem olvasztott meg vasat,

de akinek volt, az pontosan tudta:

ez a tűz a lélek melege.

A férfi sok éven át gondosan vigyázott erre a kis fényre.

Volt, hogy alig pislákolt, volt, hogy egészen fellobbant,

és volt olyan is, amikor azt hitte:

— Talán kihunyt.

De a tűz soha nem hunyt ki igazán.

Csak elbújt.

Egy napon a férfi nagyon elfáradt.

Hideg járt át mindent, a kezét, a lábát, a gondolatait.

Mintha valaki óvatos ujjakkal elzárta volna a világ melegét.

Leült — nem tudta, erőt gyűjt-e vagy épp feladni készül.

Akkor történt valami különös.

Ahogy ott ült csendben, mintha valaki mellé telepedett volna.

Nem szólt, nem intett, nem kért.

Csak ott volt.

A férfi észrevette, hogy bár kívül hideg maradt a világ, belül mégis valami lazán megmozdult.

Egy gyenge rezdülés, alig érezhető.

Mint amikor egy madár a fészkében finoman igazít a tollain.

A férfi lehunyta a szemét,

és a csendben meghallotta a saját belső tűzének halk sercenését — mintha azt mondta volna:

"Nem alszom el.

Itt vagyok.

Csak emlékeztetned kellett, hogy létezem."

A férfi akkor megértette, hogy a lélek tüze nem attól nagy, hogy fényt vet másokra.

Nem attól értékes, hogy lángol.

Hanem attól, hogy kitart, akkor is, amikor a test fáradt, akkor is, amikor a gondolatok elnehezülnek, akkor is, amikor minden hidegnek tűnik.

A belső tűz nem csatában gyullad fel, hanem csendben.

És a csendben él tovább.

A férfi lassan felállt.

Érezte, hogy még mindig gyenge, de a gyengeség most már nem ijesztette meg.

Mert tudta:

A tűz benne van.

Nem kívülről kell várnia — csak hagynia kell, hogy újra megmelegítse.

És ahogy elindult az úton, a tűz minden lépésnél picit erősödött.

Nem sietségből, nem akarásból — csak abból, hogy van valaki, aki őrzi.

Mert minden emberben van egy láng, és néha elég egyetlen pillanat,

egy halk jelenlét, egy megnyugtató gondolat, hogy újra felparázsljon.

És a tűz újra meleg lett.

Nem lángoló, nem harsány — csak csendben, halkan élő.

Ahogy a legfontosabb fények mindig is élnek.