–18 fok

Az előrejelzés hideget mondott.

Nem azt a csípőset, ami felébreszt, hanem azt a fajtát, ami lassan elvesz.

A város ilyenkor másképp lélegzik.

A lépcsőházak ajtajai hamarabb csukódnak.

A kaputelefonok némábbak.

A "nem lehet"-ek hangosabbak, mint a "gyere be".

Pedig vannak, akik nem azért vannak kint, mert rosszak.

És vannak, akik nem ok nélkül vannak kint.

Van, aki egyszer hibázott.

Van, aki túl sokszor.

Van, akinek soha nem volt kitől tanulnia mást.

A hideg nem kérdez.

Nem érdekli a történet.

Nem számolja a papírokat, az aláírásokat, a pályázatokat.

A hideg csak jelen van.

Valahol egy férfi a kabátja ujjába húzza az ujjait.

Nem kér segítséget.

Megtanulta, hogy a kérdés néha drágább, mint a hallgatás.

Egy kartondarab szélét igazítja meg, mintha ágynemű lenne.

Nem az.

De ma éjjel annak kell lennie.

Odébb egy nő a cipőjét igazgatja.

A talp elvékonyodott, mint egy emlék.

Valaha volt lakása.

Valaha volt munkája.

Valaha volt, akihez hazamenjen.

Most csak az van, hogy túl kell élni reggelig.

És közben…

valahol messze, meleg irodákban,

számok mozognak táblázatokban.

"Ellátás."

"Program."

"Forrás."

A pénz elindul.

A segítség meg… néha nem ér oda.

Nem azért, mert nincs jó szándék.

Hanem mert út közben eltéved.

Mint egy levél, amit mindig továbbküldenek,

de senki nem bont fel.

A városban viszont vannak apró mozdulatok.

Egy nyitva felejtett ajtó pár percre.

Egy termosz, amit valaki letesz szó nélkül.

Egy lépcsőház, ahol ma nem kérdezik meg:

"Ki maga?"

Nem oldja meg.

Nem ment meg mindenkit.

De egy éjszakát igen.

És talán ez a legtöbb, amit ember emberért tehet ilyenkor:

nem rendszert vált, nem igazságot tesz, csak nem hagyja teljesen egyedül a hidegben.

Mert –18 fokban a legnagyobb luxus nem a pénz, hanem az, hogy valaki emlékezik rád.

És ha ma éjjel valaki túléli, holnap talán lesz ideje újra embernek lenni.

Ez a történet nem vádló.

Nem is naiv.

Csak emlékeztet:

A hideg nem válogat – nekünk kell.